Repülőgép-fedélzeti és
repülőgép-ellenes fegyverek

 

A repülőgépeket már az I. világháború előtt alkalmazták katonai célra. Ez akkor még a légi felderítést jelentette, hiszen először is felülről minden sokkal jobban látszik, másodszor egy gyorsan mozgó, magasan repülő eszközt nehezebb megsemmisíteni. Ha ez így van, akkor miért ne vetnék be a hátország elleni támadásokhoz? — gondolták a stratégák. A világháborúban a gondolatot tett követte és a repülőgépekről bombákat dobáltak le az ellenségre. Minden támadóeszköz ellen előbb-utóbb kifejlesztik a védőrendszert is, így történt ez a repülőgéppel is és felszerelték a repülőgépeket géppuskával. Ezzel megszületett a vadászgép. Az első géppuskák még a légcsavarkörön belül tüzeltek, ami roncsolta azt, ezért vagy fémlemezzel burkolták a (fa) légcsavart, vagy szinkronizálták a géppuskát a légcsavarral, sőt az hajtotta (motorgéppuska). Az I. világháborúban már repülőgépek százai folytattak légicsatákat. A II. világháborúban folytatódott a repülőgép-fegyverzetek evolúciója és óriási bombázók épültek, amelyek több ezer kilométerre szállíthatták bombák tonnáit, emellett jó pár géppuskával is fel voltak szerelve önvédelemre. Természetesen a vadászok is fejlődtek, nagy tűzgyorsaságú és űrméretű géppuskákat szereltek a vadászgépekbe, némelyikbe (pl. a P-51 Mustangba) hatot is.

A II. világháború után eljött a rakétafegyverek kora. Ezt olyan evolúciós lépésnek tartották, hogy az F-4-esről például először le is hagyták a gépágyút. Azonban a légiharcrakéták közelharcban nem használhatók, ezért gyorsan rájöttek, hogy igenis szükség van rá. Gépágyút a mai napig szerelnek a vadászgépekbe, mégha ritkán használják is.

A rakétákat nemcsak légiharcra használják. Nem irányított, majd irányított rakétákat lőttek ki földi célok ellen is. Speciális fajtája a levegő-föld rakétáknak a radarellenes rakéta, amely a földi légelhárító rakéták, sőt gépágyúk vezérléséhez leginkább fontos radarok jeleit követik és így semmisítik meg a radarokat. Vannak óriási, több száz, sőt ezer kilométeres hatótávolságú, atomtöltettel is felszerelhető rakéták is, amelyeket nehézbombázókról vetnek be nagy távolságról. Ezeket mára legnagyobbrészt felváltották a robotrepülőgépek, amelyeket angol nevük, a cruise missile alapján magyarul helytelenül cirkálórakétáknak neveznek. Ezek kis sebességű sugárhajtóművükkel, fedélzeti tájékozódó rendszerükkel (ma már elsősorban GPS-szel) és számítógépükbe táplált célpontjukkal, sőt egész útvonalukkal sokkal pontosabb célzást tesznek lehetővé, alacsony repülési magasságukkal pedig felfedezésüket és lelövésüket nehezítik meg. Ezek között nemcsak atomtöltetűek vannak, hanem a megváltozott viszonyoknak megfelelően hagyományos, sőt páncéltörő töltetűek is. Méretük miatt akár taktikai vadászbombázókról is indíthatók, persze nem tízesével, de legalább kettesével.

A repülőgépek elleni földi fegyverek is fejlődtek a kezdeti ökölrázástól. A fényszórók és géppuskák mellett az 50-es években feltűntek a nagyhatótávolságú irányított rakéták is. Vietnámban sok fejtörést okoztak az amerikai pilótáknak, akik sokszor 40%-os veszteséget szenvedtek bevetéseiken. A szovjeteknek volt még nukleáris töltetű légvédelmi rakétájuk is, amellyel az egész támadó köteléket meg tudták volna semmisíteni — és persze a térség földi objektumait. A légelhárító rakétarendszerekben ma az amerikai Patriot rendszer jelenti a csúcsot, amelyet az 1991-es Öböl-háborúban az egész világ megismert, igaz nem repülőgépek, hanem iraki SCUD-ok ellen, amelyek ellen nem volt túl hatásos. A csöves fegyverek mellett is megjelent a lokátor, amellyel sokkal pontosabban lehet célozni és nagyobb távolságra érdemes lőni a gépágyúkkal, ágyúkkal.